Dream of the Dreamer

Egy vendéglőben ültünk, ő meg én. Nem kellett kinyitnunk a szánkat hogy beszélhessünk, gondolatban folytattuk a kommunikációt. Pár perce ültünk még csak ott, de én máris többet tudtam meg róla, mint amennyit normális beszélgetéssel el lehetett volna mondani egymásnak. Majd a mögöttem lévő ablakon keresztül bejött egy lány, de nem törte össze, csak átjött rajta, ugyanígy átment az asztalokon és az embereken is. A mi asztalunkhoz érve megállt, két kézzel az asztalra támaszkodott, a szemembe nézett és csak ennyit mondott:
– Áruló.
A velem szemben ülő lány mögé lépett, aki mintha észre sem vette volna ezt a másik lányt, végig folyamatosan velem beszélt, persze gondolatban.
Szóval ez a lány az asztalnál ülő másik lány mögé lépett, megfogta a vállainál a ruháját és egy rántással letépte róla. Ebben a pillanatban ő átalakult, mintha egy sziámi ikerpár ült volna velem szemben, mindketten saját végtagokkal.
A lány, aki letépte ennek a lánynak a ruháit, megfogta a kezemet és kirángatott a vendéglőből. Kacagtam. Ahogy kiléptünk, egy cirkuszban találtuk magunkat. A cirkusz üres volt, sehol senki, csak egy halk 40-es évekbeli jazz zenét lehetett hallani, ami ráadásul nagyon hamisan és recsegve szólt. A félhomályból egy kövér figura jött elő, alsónadrágban, lyukas zokniban, mindenféle színű festékekkel volt összekenve a teste, az egyik keze hiányzott de szemlátomást nem zavarta, mert csak hangosan nevetett, mély, öblös hangon.
A lány megfogta a kezemet és kirángatott a cirkuszból.
Egy udvaron találtuk magunkat, ahol rengeteg ember feküdt szanaszét mindenfelé, akik a kezüknél és a bokájuknál voltak összecsavarozva, összeláncolva, testüket szögesdrótokkal csavarták körbe, volt akinek vaslemezeket csavaroztak vagy kalapáltak a testébe. Ezer sebből vérzett mindegyikőjük. Mindannyian életben voltak még, de hangosan üvöltöttek és sikítottak a fájdalomtól. Volt aki a kezét próbálta felénk nyújtani, de közelebb jönni nem tudtak, érthető okokból.
A lány megint megfogta a kezemet és ahogy megfordultunk, már egy padon ültünk. Körülöttünk hegyekben álltak a halott hústömegek, melyek egykor élő, lélegző univerzumok voltak. Amerre a szem ellátott, minden porig volt rombolva, mindenfelé füst és romok, az ég fekete volt, néhol vörösre festette a tájat a halottak vére.
A lány rám nézett és csak ennyit mondott:
– Ez mind a te hibád, ez mind a te hibád…ez itt…mind a te hibád….

Reklámok
  1. No trackbacks yet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: